XIII. Leó pápa 1891. máj. 15-én, tehát 134 éve adta ki Rerum Novarum (Új dolgok/Új ügyek) enciklikáját (körlevelét), aminek fő témája a munkáskérdés volt. Akkoriban az első és a második ipari forradalom következtében kialakult modern nagyüzemi gyáripar egy új társadalmi osztályt alakított ki: az ipari proletariátust, azaz a munkásosztályt. Mivel a munkások számbeli növekedését nem kísérte az anyagi és szellemi színvonaluk emelkedése, sőt kizsákmányolásuk és a vele járó társadalmi igazságtalanságok fokozódtak, egyre mélyebb szakadék alakult ki a munkások és a tőkés munkaadók között. Ezzel ez vált a kor legégetőbb szociális kérdésévé.

A 19. század vége konfliktusokkal terhelt volt: ahogy arról ebben a cikkünkben május elseje kapcsán írtunk, az amerikai Pullman Palace Car Company dolgozóinak már eleve alacsonyak voltak a bérei és magasak a bérleti díjak. Az 1893-as gazdasági válság idején még jobban csökkentették a béreiket, ezzel párhuzamosan pedig megnövelték a munkaidőt, ráadásul munkahelyeket is megszüntettek. Tiltakozásul a Pullman munkásai 1894. május 11-én letették a munkát. Ez a kezdeti bojkott később széleskörű sztrájkhullámot indított el az Egyesült Államok vasúti dolgozói körében: június végére 29 vasútvonalon 125.000 vasutas csatlakozott a munkabeszüntetéshez.

A sztrájk nem volt eredménytelen, arra is rákényszerítette Cleveland elnököt és a Kongresszust, hogy a sztrájk során egy békítő gesztust tegyenek a munkásmozgalom irányába: az elnök kezdeményezte a munka ünnepének nemzeti ünnepnappá nyilvánítását. Cleveland 1894. június 28-án írta alá a törvényjavaslatot, ami ezt követően rögtön hatályba is lépett - utóbbit szeptember első hétfőjén tartják, és a vasúti dolgozók elvitathatatlan érdeme.

Ekkorra azonban már munkásünnep volt május elseje, a Munka ünnepe - és egyre több országban vált azzá. Ennek előzménye, hogy 1886. május 1-jén a chicagói munkás szakszervezetek sztrájkot szerveztek a nyolc órás munkaidő bevezetéséért. A többnapos tüntetés-sorozaton és a sztrájkokban 350 ezer munkás vett részt. 1891-ben május elsejét hivatalosan is a „munkásosztály nemzetközi összefogásának harcos ünnepévé” nyilvánították. 

Ilyen előzmények után jelent meg a pápai körlevél. Az enciklika bevezetőjének alcíme "A munkásság tarthatatlan helyzete" címet viseli, és többek között ezt tartalmazza:

a legszegényebb sorsú embereken sürgősen és alkalmas módon segíteni kell, mert az emberiség nagy része méltánytalanul szomorú és nyomorult viszonyok között tengődik. Miután ugyanis az iparosok korábbi szervezeteit a múlt században eltörölték, s helyettük más védelemről nem gondoskodtak, az újabb állami intézmények és törvények pedig levetették a korábbi vallásos szellemet, lassanként odáig jutottunk, hogy korunk a munkásokat magára hagyta és védtelenül kiszolgáltatta a munkaadók embertelenségének és korlátlan nyereségvágyának. Növelte a gondot a telhetetlen uzsora, amelyet az Egyház ugyan sokszor elítélt, de fösvény és nyereségvágyó emberek – bár más formában – változatlanul űznek tovább. Ehhez járult még, hogy a termelés és szinte a teljes kereskedelem egy kisebbségnek jutott a hatalmába, úgyhogy néhány dúsgazdag ember a szegények hatalmas tömegeire rakhatta a szolgaság jármát.

A 134 éve kiadott pápai körlevél szerint az állam legfontosabb kötelessége, hogy a „közösség és az egyének jólétét szolgálja”, ennek megvalósításában „a munkások tevékenysége különösen hatékony és szükséges”.

„Sőt ezen a téren a munkásoknak olyan nagy a szerepük és jelentőségük, hogy valójában kizárólag az ő munkájukból származik az állam gazdagsága. A méltányosság tehát a munkások állami védelmét sürgeti, azt, hogy a munka közösségre háramló hasznából úgy részesüljenek, hogy szükségleteiket lakás, ruházat, táplálkozás és egészségügyi ellátás tekintetében fedezni tudják, s helyzetük ne legyen annyira nyomasztó. Ebből az következik, hogy az államnak támogatnia kell mindazt, ami a munkások helyzetén bármiképpen is lendít. Ez a gondoskodás nem csak hogy nem lesz kárára senkinek, hanem ellenkezőleg, mindenkinek előnyére fog válni, mivel a társadalom elemi érdeke, hogy azok, akiktől oly igen szükséges javai erednek, ne nyomorogjanak.”

- írta XIII. Leó pápa. A körlevél a munkásságot önsegélyezésre szólítja fel, amelyet a munkásegyesülések (magántársulások) szervezésében látott megvalósíthatónak:

„Noha a magántársulások az államon belül élnek, annak mintegy részei valamennyien, az államnak még sincsen természetéből adódó egyetemleges joga arra, hogy társulások létét megakadályozza (...) mert az állam is és a magántársaságok is ugyanabból a jogelvből jönnek létre, abból tudniillik, hogy az emberek természettől fogva társaslények.”

Ezzel a körlevél védelmébe vette az egyesülési szabadságot, és társadalompolitikai üggyé emelte. Ezzel egyidejűleg a munkásegyesülések számára két célt jelöl meg:

1. egyrészt „hogy az egyének a szövetkezésből testi, lelki, családi javaik lehető legnagyobb növekedését nyerjék”,
2. másrészt pedig „a munkáltatók jogait és kötelességeit megfelelő összhangba kell hozni a munkások jogaival és kötelességeivel”.

XIII. Leó pápa körlevele itt teljes egészében elolvasható.