A Pullman Palace Car Company dolgozóinak már eleve alacsonyak voltak a bérei és magasak a bérleti díjak. Az 1893-as gazdasági válság idején még jobban csökkentették a béreiket, ezzel párhuzamosan pedig megnövelték a munkaidőt, ráadásul munkahelyeket is megszüntettek.
A cégvezető, George M. Pullman, nem volt hajlandó találkozni a dolgozókkal, és elzárkózott attól, hogy meghallgassa a magasabb bérekre, alacsonyabb bérleti díjakra és jobb munkakörülményekre vonatkozó kéréseiket. Tiltakozásul a Pullman munkásai 1894. május 11-én letették a munkát.

Az Amerikai Vasúti Szakszervezet beleegyezett, hogy segítse a Pullman dolgozóit: a szakszervezet váltókezelő tagjai, akik elegyrendezői feladatokat is elláttak, megtagadták a Pullman-kocsik kezelését, ez pedig komoly zavart okozott a vasúti közlekedésben. Ez a kezdeti bojkott később széleskörű sztrájkhullámot indított el az Egyesült Államok vasúti dolgozói körében: június végére 29 vasútvonalon 125.000 vasutas csatlakozott a munkabeszüntetéshez.

Az egyre növekvő harag az illinoisi Blue Islanden szervezett munkásgyűlésen erőszakba torkollott, ennek során megrongálódott egy mozdony is. Mivel a tiltakozás negatívan érintette a szövetségi kormány működését, Grover Cleveland amerikai elnök és kabinetje szövetségi katonákat küldött a sztrájkolók leverésére, ami csak olaj volt a tűzre.

A vasúttársaságok szakszervezeten kívüli dolgozókat vettek fel, így próbáltak visszatérni a normális kerékvágásba. Mire azonban a sztrájk véget ért, több millió dollár volt a vasúttársaságok bevételkiesése, nem is szólva a rongálások okozta károkról. A sztrájkoló munkások összesen több mint 1 millió dollárnyi fizetést veszítettek a munkabeszüntetés során.

A sztrájk azonban nem volt eredménytelen, arra is rákényszerítette Cleveland elnököt és a Kongresszust, hogy a sztrájk során egy békítő gesztust tegyenek a munkásmozgalom irányába: az elnök kezdeményezte a munka ünnepének nemzeti ünnepnappá nyilvánítását. Cleveland 1894. június 28-án írta alá a törvényjavaslatot, ami ezt követően rögtön hatályba is lépett - utóbbit szeptember első hétfőjén tartják, és a vasúti dolgozók elvitathatatlan érdeme.

Ekkorra azonban már munkásünnep volt május elseje, a Munka ünnepe - és egyre több országban vált azzá. Ennek előzménye, hogy 1886. május 1-jén a chicagói munkás szakszervezetek sztrájkot szerveztek a nyolc órás munkaidő bevezetéséért. A többnapos tüntetés-sorozaton és a sztrájkokban 350 ezer munkás vett részt. 1891-ben május elsejét hivatalosan is a „munkásosztály nemzetközi összefogásának harcos ünnepévé” nyilvánították. 

Így történhetett, hogy az Egyesült Államokban két munkás megmozdulás két különböző ünnepet adott a világnak: május elsejét és szeptember első hétfőjét.