A nagyobb baj nem is ezzel van, hanem a nyílt levél tartalmi részével, ami lényegében arról szól, hogy a szakszervezetek tradicionális fegyvere kerüljön a múzeumba, a többi relikvia mellé, különösen, ha közszolgáltatást nyújtanak.

Alapvető csúsztatás ezen logika mentén a közszolgáltatásokat szembeállítani az adófizetők érdekeivel. Ez a – bár kétségtelen gyakori – de nem túl színvonalas megközelítés alapvetően befolyásolta mind a korábbi kormányzatok, de különösen az elmúlt hét évben regnáló bal-liberális koalíció szemléletét, különösen a közösségi szolgáltatások esetében.

A vasutasok – épp úgy, mint az egyéb közszolgáltatásban dolgozó kollégáik – ugyanolyan szükséges és hasznos tevékenységet végeznek, mint a többi „adófizető”(?). Ez a szembeállítás (divide et impera) általában egy tipikus hatalmi eszköz. Az a kvázi számonkérés, hogy …a Ti vállalatotok tulajdonosa a Magyar Állam, amely nem gazdagodik Rajtatok, ellenkezőleg, nagyrészt mások adójából fizeti ki a munkátok ellenértékét" legalább is erre utal. Köztudomású, sőt az Európai Unióban kötelezettség is a közszolgáltatás megrendelőjére hogy, annak ellenértékét fizesse ki. Azt csak mellékesen jegyzem meg, hogy ennek a kötelezettségének a Magyar Állam az elmúlt két évtizedben alig-alig tett eleget.

A jelenleg hatalmon lévő politikai garnitúra számtalan bűne közül az egyik leginkább égbe kiáltó vétke éppen a köz szerepének leértékelése (ezt különösen hangsúlyozni szükséges egy baloldali párt képviselői részére), aminek egyenes következménye a közszféra munkavállalóinak leértékelése, nem ritkán bűnbakká tétele.

Ebben a helyzetben nyilvánvalóan zavaró az a tevékenység, amit néhány szakszervezet tesz. A szolidaritás épp azt kívánja, hogy feladjuk azt a megszokott társadalmi közönyt (…”Tőletek is megértést kíván"), ami a hallgatást, a nem cselekvést eredményezte sajnos a munkavállalói érdekképviseletek többsége esetében is.

Az pedig, hogy a követeléseinket indokolatlannak minősítik, már csak hab a tortán.

A Bajnai-kormány minden eddiginél jelentősebb megszorításokra készül.

Ezek a tervezett intézkedések a társadalom túlnyomó többségét érintik, de különösen fenyegetik a közszolgálatban és a közszolgáltatásokban dolgozó munkavállalókat.

Mi vasutasok ezen belül azzal a veszéllyel vagyunk kénytelenek szembenézni, hogy az általunk nyújtott szolgáltatások pénzügyi fedezetét olyan mértékben vonják el, hogy az nagy számban vasúti munkahelyek megszűnéséhez vezet.

Mi az ami ennél is inkább indokolná a szakszervezetek fellépését? Minek kellene történni, hogy a munkavállalói érdekképviseletek tegyék a dolgukat? Mit gondol egyáltalán egy magát baloldalinak tartó politikai párt a szakszervezetek szerepéről, talán csak nem a „jól bevált” transzmissziós szerepre gondolnak. Húsz évvel a rendszerváltás után ezeket a kérdéseket egyszerűen anakronisztikusnak tartom még felvetni is.

A legnagyobb tévedés mindazon által azt állítani, hogy a jogos elégedetlenséget a szakszervezeti vezetők táplálják ("a sztrájkot hajszoló szakszervezeti vezetőitek”). Azt állítani, hogy mi szakszervezeti vezetők küldjük „terepre” a sztrájkolókat, olyan hatalmi felfogásról árulkodik, ami inkább jellemző az uralkodó politikai elitre, mint a szakszervezetekre. A sztrájk azon túl, hogy minden esetben kollektív döntés, feltételezi az egyén döntését is, amikor a munkabeszüntetés mellett dönt. Mindezt ráadásul legritkább esetben teszi a munkáltató támogatásával, helyeslésével, sőt!

Tisztelt szocialista politikusok, Kedves Szanyi Tibor, arra kérlek Benneteket (a tegező módra a nyílt leveletek hatalmaz fel), hogy ne tekintsétek együgyű gyereknek a vasutas munkavállalókat, olyan alattvalóknak, akik vezetőik utasítására küldhetők „terepre”. Én a helyetekben ezért szégyellném magamat!

Végezetül nem tudok elmenni amellett a gyalázatos vád mellett sem, hogy „Ők és felbujtóik élvezettel nézik, hogy a Közületek sztrájkolók miként kaparják ki a parázsból az ő gesztenyéjüket”. Ez már nem csak egy egyszerű összeesküvés elmélet, az már egy aljas vád. Egy olyan hamis vád, ami elsősorban az elkövetőjét minősíti. Az már csak a minősített esetre utal, hogy a jogos munkavállalói elégedetlenséget, az érdekérvényesítés hagyományos szakszervezeti fegyverét „sunyi provokációnak” nevezi, a sztrájkolókat pedig „bábfigurává” degradálja.

Tisztelt szocialista politikusok, Kedves Szanyi Tibor!

Végtelen szomorúság fog el, amikor ilyen méltatlan támadásokra reagálunk nap, mint nap, de különösen fájó, amikor egy baloldali párt politikusai intéznek méltatlan támadást a munkavállalók és a munkavállalói érdekképviseletek ellen.

Arra kérlek Benneteket, hogy nézzetek a tükörbe, tartsatok önvizsgálatot!

Budapest, 2009. április 29.

Bárány Balázs Péter
Alelnök