A hatóság mellékelte üldözött tagtársnőnk hozzájuk írt panaszos levelének másolatát, de ahhoz az elnök asszony - arra hivatkozva, hogy személyes adatokat tartalmaz (amely nem tudni mi okból csak rá tartozik) - csupán csak betekintési jogot biztosított a levél tartalmába, azt is csak az ülés időtartama alatt. A tényállás tisztázása, ahogyan azt már megszokhattuk kis hazánkban rendkívül „demokratikus” módon történt. Ugyanis Szórád Róbert (a munkáltató részéről delegált bizottsági tag) az érintett hölgy munkáltatói jogkörgyakorlója az általa helyesnek vélt módon tárta fel számunkra a megingathatatlannak tekinthető tényállást; mentségére szólva, hogy hozzátette: mindezt Rózsa és Szegletes Gábor elmondása alapján állította össze buksijában. Miszerint a problémát az okozta, hogy az egyik vidéki (Nagykanizsa) SzSzK vezetői poszt megpályázása alkalmával nem a hölgy nyerte el a pozíciót. Ettől kezdve romlott meg a kapcsolat a kinevezett főnök és közötte.
A sértett arra hivatkozott, hogy az új főnöke csak akkor hajlandó őt tovább foglalkoztatni, ha kilép a szakszervezetből, és megváltoztatja a nevét, mert azon a környéken a Petrényi név rosszul cseng. Az, hogy a Szegletes név hallatán hányan borulnak térdre kezüket összekulcsolva, szemüket az égre emelve: erről nem tett említést. És egyébként a koordinátori pozíciót nem lehet összeegyeztetni a szakszervezeti tagsággal. Közben elmerengtem a régi szép időkön, hogy bizony-bizony aki valaha ilyen magasságokig juthatott a MÁV-nál, annak piros könyv lapult a zsebében és géppisztoly lengedezett szürke zubbonyán. Láthatóan a korábbi álláspontot a bizottság tagjai közül többen erőteljes bólogatással és vazallusi mosollyal támogatták. Természetes, a munkavállalói oldal szakszervezetek által delegált tisztségviselői közül a nem VDSzSz-tagok is e körbe tartoztak.

Bűne még szegény Rózsának, hogy a helyi nábobbal folytatott beszélgetésükről hangfelvételt készített, bár annak minősége a felvett szöveget értelmezhetetlenné teszi. Egyesek számára bármily hihetetlen, de nem kérte a már sokadszor fenyegető törzsfőnök beleegyezését a felvétel elkészítésére. Ez már a tűrhetetlenségig fokozta a bólogatók elégedetlenségét. Ezt követően tagtársnőnk panaszával a START vezetését megkereste, és mivel egy jegyzőkönyvezésen valamint egy ígéreten kívül más nem történt, betért a gonosz birodalmába - mármint a VDSzSz-hez-, kérve segítségünket. Ezt követően a START akkori vezérigazgató-helyettesét megkerestük, mellékelve az ügyben rendelkezésre álló dokumentumokat, amelyekből egyértelműen kitűnt, a MÁV-START-nál újra meghonosodott - a hazánkban már több száz éve feledésbe merült - boszorkányüldözés, amelynek vége nem egy esetben a máglyán való szenvedést követő mennybe távozás volt.
Fellépésünket követően botrányos meghallgatás következett, ahol mindenek voltunk csak fehér emberek nem. Ennek ellenére a munkáltató kénytelen-kelletlen az elé tárt dokumentumok alapján kénytelen volt Szegletes ellen vizsgálatot elrendelni, melyet követően vele szemben munkáltatói hátrányos jogkövetkezményt szabtak ki. Amelyet hogy, hogy nem, soha nem érvényesítettek. Ismert a közmondás: a mi kutyánk kölykét a szidalmazás után csak simogatni szabad. Rózsát a „Góliát” úgy gondolta, hogy legyőzte. Ennél fogva a kanizsai SzSzK állományának egy része kiközösítette. Szegletes Gábor munkával nem látta el, gyakorlatilag Robinsonként élt Kanizsa állomás szigetén. A START vezetése kínjában már több munkahelyet is felajánlott neki, de mivel azok mindegyike a horizonton túl esett, a négy gyermekes családanya ezeket érthetően nem fogadta el. Úgy vélte, két felsőfokú végzettséget tanúsított diplomája és több éves vasúti tapasztalata (pl.: hosszú évekig szolgálattevő volt Nagykanizsa állomáson, férjével kidolgoztak egy számítógépes vezénylési rendszert, amelyet érdekes módon még az ezredforduló előtt a MÁV arra érdemesnek tartotta, hogy kísérleti jelleggel bevezesse. Ezek után Szórád Róbert a munkáltatói jogkört magához vonta, mivel Szegletes Gábor erősebbnek bizonyult nála, amely miatt képtelen volt az SzSzK-n Szabó Rózsa kontra Szegletes Gábor konfliktust feloldani, ezért Rózsát nem tudni milyen jogi indok alapján állásidőre küldte.

Mivel tagtársnőnk a vele való nemtelen eljárást megelégelte, állampolgári jogával élve még októberben az Egyenlő Bánásmód Hatósághoz fordult. A hatóság vélhetően a rendelkezésre álló adatok alapján az ügyben dönteni nem tudott, ezért a MÁV-START Zrt-t kereste meg nyilatkozattételre. Vélhetően ez a lépés csapta ki a biztosítékot a START humánszolgálatánál, és döntöttek úgy, mint hajdan volt jó Edward király, hogy e Walesi bard nő a továbbiakban, ha nem is máglyahalálra, de száműzetésre ítéltetik. Ezt követően rögvest értesítették szakszervezetünket, hogy járuljunk hozzá Szabó Rózsa tisztségviselőnk munkaviszonyának munkáltató által történő rendes felmondásához. Természetesen, e vágyukat nem tudjuk kielégíteni, így tagtársnőnket továbbra is viselni kénytelen Szegletes Gábor. E közben december 19-én Lencsés Sándor függetlenül attól, hogy a MÁV-START megállapította azt, hogy Szabó Rózsával szemben jogot sértett, válaszlevelében arról tájékoztatta a hatóságot, hogy Petrényi Rózsával a lehető leghumánusabban jártak és járnak el a jövőben is. Amelynek nyilván a fele sem igaz. (A levelet okulásként mellékeljük.)

Mi több, azt a kérelmet is előterjeszti, hogy a MÁV-START Esélyegyenlőségi Bizottságának elnöke részére az Egyenlő Bánásmód Hatósága személyes találkozót biztosítson a kérdés megvitatására. A találkozó megtörtént, de annak tartalmáról és eredményéről minket elfelejtett tájékoztatni.

A bizottság félelmetesen nagy tekintélyű elnökének ellentmondást nem tűrő „ítélkezése” alapján ez nem esélyegyenlőségi ügy, hanem két személy konfliktusa. Hát persze, hiszen konfliktusok praktikusan csak személyek között keletkezhetnek. Ez istennői kinyilatkozása után következett a felháborodás: „ Mit képzel ez a hölgy, úgy kap fizetést, hogy be sem kell járnia dolgozni. Nem hátrányos megkülönböztetés érte, hanem előnyben részesítés. Különben megkerülve minket az Egyenlő Bánásmód Hatóságához fordult és kiteregette a szennyest. Ez már a joggal való visszaélés. Az SzSzK vezető megkapta a maga büntetését, mit akar még? Amikor már máshová nem tud fordulni, akkor esélyegyenlőségi ügyet akar belőle csinálni, mert arra könnyen ráfogható.” Azért arra kíváncsiak lennénk, hogy az esély bizottság nagyasszonya ismerve a START jelenlegi állapotát, mi alapján kap fizetést? „Szerintünk sokkal többet érdemelne.”

Ezt követően javasolta szavazzunk arról, hogy ez egyáltalán esélyegyenlőségi ügy-e, mert szerinte nem. Már-már kezdtem aggódni, hogy a következő javaslata arról fog szólni, hogy Szabó Rózsát citáljuk a Hágai Nemzetközi Bíróság elé. Ahol, mint a START megrontóját, vélhetően súlyos ítélettel fogják súlytani. Hála istennek ez a javaslat nem hangzott el.

Röviden összefoglalva ez az elnök asszony, Menyhártné Dr. Zsíros Mária objektív véleménye az ügyről, amelyet – szakszervezetünk képviselőin kívül - a bizottság többi tagja is lelkesen képviselt. Legalábbis az ismételt erőteljes bólogatásokból erre lehetett következtetni. Az persze elképzelhető, hogy a lelkiismeretük megnyilvánulása másfajta fejmozdulatokat serkentett, de a félelmek és a munkáltató iránti hűség, lojalitás és ki tudja még milyen üveggyöngyök esetleg kis tükrök ezt a szervilis magatartást, indukálták.

Mindenesetre úgy tűnt teljes mértékben kielégítette az információ igényüket a munkáltató vehemens képviselője által elmondottak. A sértett fél hatósághoz intézett levelében leírtakra már nem is voltak kíváncsiak, csak mi kértük el, hogy elolvassunk, miközben a tárgyalóasztal egyik oldaláról a másikra címezve hallgathattuk az objektivitástól nagyon távol álló minősítéseket.

Mélységes felháborodásunkat tükröző hangvétellel hivatkoztunk az Egyenlő bánásmódról és az esélyegyenlőség előmozdításáról szóló törvényre, melynek 8.§ s.) pontja egyértelműen kimondja, hogy közvetlen hátrányos megkülönböztetésnek minősül, ha valaki érdekképviseleti szervezethez való tartozás miatt részesül kedvezőtlenebb bánásmódban. Mivel munkaviszonyt érintően érte sérelem, ezért ez nem minősíthető személyek közötti konfliktusnak, mely ügyben értelemszerűen polgári bíróság járna el.

Erre reagálván az elnök hölgytől erkölcsi oktatásban részesültem: szerinte nem a paragrafusokat kell keresni, hanem úgy dönteni, amit a belső hang diktál. Amit otthonról magammal hoztam, amit a szüleim belém neveltek. A himnuszt végighallgatva mélységesen elszomorodtam elnök asszony gyermekkorán.

A szüleim által is kialakított álláspontom szerint vannak erkölcsi, magatartási és jogszabályok, amelyeket hacsak a körömletépés réme nem fenyegeti az embert – mert azért nem mindenki születik mártírnak - eddigi életemben igyekeztem követni és a jövőben is ezen elvekhez igazítom döntésemet. Függetlenül attól, hogy az „esélyegyenlőség apostol nője” milyen csúfságokat vág ezért a fejemhez. Ha szakszervezeti hovatartozás miatt valakivel szemben megsértik az egyenlő bánásmód elvét, azt mindenképpen a jog írott, és persze az erkölcsi etika íratlan szabályai szerint kell minősíteni. És nem aszerint, hogy magáról megfeledkezett despota borongós agyával miként vélekedik.

A nálamnál bölcsebbek épp azért alkották meg a jogszabályokat, hogy senki se dönthessen más ember sorsáról elképzelése szerint, hiszen értékrendszerünk, – mint ahogy a példa is mutatja – egy-egy kérdésben nem éppen tekinthető azonosnak. Egyébként, ha az önmagát megválasztó elnök asszony felkeresné a hivatkozott hatóság honlapját, az ott sorolt jogesetek között is fellelhetné azon eseteket, amelyben elmarasztalták a munkáltatókat amiatt, hogy szakszervezeti hovatartozás miatt megsértették az egyenlő bánásmód követelményét.

Arról nem is beszélve, hogy mi módon lehetne egy konkrét ügyben döntést hozni úgy, hogy a sértett felet meg sem hallgatják. Ó, azok a boldog ötvenes évek! Sőt a panaszos levelét még csak el sem olvashatják a döntéshozók. Ez aprónak tűnő körülmény, hisz a szakszervezetünk bizottsági tagjain kívül láthatóan senkit sem zavart. Ezek után természetesnek tekinthető, hogy dr. Molnár Emese tartózkodó szavazása és ami két ellenszavazatunk mellett a rögtönítélő, alias statáriális bizottság megszavazta e jogi abszurdot, miszerint is tagtársnőnk kálváriája nem minősül esélyegyenlőségi ügynek. Érvül az ülésen még elhangzott, a rendelkezésükre álló iratok és elbeszélések alapján úgysem tudnák eldönteni bárki igazát, nemhogy megoldást is javasoljanak. Így úgy vélték, rövid úton megoldódik a probléma, a munkáltatónak továbbra is kedves lányai és gyermekei maradhatnak. Kíváncsiak lennénk azon jelenetre, mikor a hatóság képviselője az ülés jegyzőkönyvét elolvassa. Ezt követően egyet tehetnek: kimennek az épületből, és az utolsó lakatot tesz a tisztes házra. Visszatérve az ülésre, hab a tortán, hogy az is a munkáltató mellett szavazott, aki csak tanácskozási joggal volt jelen. Menteni a menthetőt, a szégyenteljes szavazás utáni, még parázsló hangulatban az elnöknő megkérdezte, hogy mit is válaszoljon a hatóságnak. A szakszervezetünk által delegált tagok javasolták, hogy a jegyzőkönyv tartalmazza a Bizottság abbéli álláspontját, hogy ez esélyegyenlőségi ügynek tekinthető, de mivel az eset összes körülményét nem ismerjük, ezért jelen ülésen nem tudtunk érdemi döntést hozni. Javaslatunkról persze szavazás nem történt, de volt olyan renegát tag, aki számára kezdett derengeni az auróra, hogy legalább a törvény alapján mégiscsak esélyegyenlőségi ügyként kellett volna a konfliktust tárgyalni.

Sajnos kevesen vették a fáradtságot, hogy az ülés előtt, de legalább a vita közben elolvassák a vonatkozó jogszabályt. Ha pedig mégis volt ilyen, úgy az lehetséges, hogy inkább a belső intő hangra hallgatott, miszerint is „a kenyéradó gazdára ugatni nem szabad, arra csak csóváló farokkal, lógó nyelvvel, és hűséges szemmel szabad csak tekinteni.” Pedig a törvény ez esetben határozottan előírja, hogy esélyegyenlőségi ügyekben a bizonyítási teher megfordul: a sértettnek valószínűsíteni kell, hogy hátrány érte, és rendelkezett a törvény által előírt valamely tulajdonsággal (pl: szakszervezeti tag). A másik felet terheli annak a bizonyítása, hogy az egyenlő bánásmód követelményeit megtartotta. Itt és most annak ellenére, hogy a valószínűsítés megtörtént, a bizonyítással a munkáltatót nem akarták terhelni, hanem azonnal „ítélkeztek” a panaszos felett, annak kárára. Ez már csak így működik abban a bizottságban, ahol az elnöknő korábban nevezett hatóságnál kamatoztatta kiváló képességeit. Az írottak után marad a költői kérdés: fordulhat-e bizalommal ehhez a bizottsághoz bármely munkavállaló, akiket valószínűsíthetően a törvény által előírt valamilyen tulajdonsága miatt hátrány ért.

E színjáték után az ügyet nyilván nem tekintjük lezártnak. Megkerestük a sértett tagtársnőnket, aki elmondta, hogy az Egyenlő Bánásmód Hatóságtól levelet kapott, amelyet mellékeltek, és a MÁV-START nevében Lencsés Sándor írt alá. E levélről korábban az írásban már említést tettem. Ami felettébb érdekes, hogy ez a levél 2008. december 19-én íródott, amelyben arról tájékoztatja a hatóságot, hogy az ügyet az Esélyegyenlőségi Bizottság 2009. januári ülésén fogja napirendre tűzni és soron kívül vizsgálni. Valami oknál fogva, amelyet mi nem is sejtünk, elfelejtették erről előzetesen értesíteni a bizottsági tagokat. Igaz, csak egy hónap állt a rendelkezésükre a levél megírása után. Az is lehet, hogy a MÁV-START számára ezt jelenti a soron kívüli vizsgálat. Én pedig amondó vagyok, hogy a vizsgálat nem zárult le, és nem felejtjük el, tehát folytatás következik.

Dózsáné Bernáth Beatrix