(Igaz, az elégséges szolgáltatásokról szóló bíró döntések sorozatos elmaradása miatt mind többen lépnek vissza a sztrájk megtartásától.)

Bár a VDSzSz Szolidaritás Országos Választmánya nem hirdetett sztrájkot, de a hírmondóban tett kijelentéseket nem hagyhatjuk szó nélkül. Nem csak azért, mert a két vezető a munkavállalókat alkotmányos joguk gyakorlásáról próbálja lebeszélni, hanem azért is, mert a „hírmondó” hasábjain ez már nem először történik meg. Amint arra a kiadvány lelkes olvasói emlékezhetnek, 2010.  november 9-én, 56. szám alatt kiadott kiáltványban az alábbi feledhetetlen sor olvasható:
„A SZTRÁJK  nem visz bennünket előre, sohasem, de különösen most nem. „
 Írta ezt olyasvalaki, aki még életében nem vett részt sztrájkban… Az időpont - november 9. - azért is lényeges, mert november 11-én született meg az a megállapodás, aminek keretében az RCH menedzsmentje visszavonta a munkaügyi központok felé tett, 460 főt érintő csoportos létszámcsökkentési bejelentését. Amennyiben ez nem történt volna meg, a VDSzSz Szolidaritás az RCH-nál november 12-én megtartotta volna sztrájkját.
Az RCH azon korifeusai, akik a sztrájkot, mint a munkavállalói érdekek érvényre juttatásának legkeményebb eszközét csak úgy általában véve hiábavaló cselekvésnek tekintik, tanulmányozzák az angol ipari forradalom történetét, vagy a magyarországi vasutas szakszervezetek és egyletek munkásságát!
Továbbá sztrájktörténeti szempontból jeles írásnak gondolom Louis Oury: A prolik című önéletrajzi regényét, ami az 50-es évek francia hajógyári munkásainak küzdelmét mutatja be.  Az európai sztrájktörténet tanulmányozását követően talán nem írnak többet ekkora botorságokat – még a konfliktushelyzeteket tovább terhelő agymosások idején sem.

A bevezetőben hivatkozott hírmondóban a szerzőpáros leszögezi, hogy az RCH-nak nincs ráhatása politikai jellegű döntésekre (azon, hogy ilyen szinten van az RCH lobby-tevékenysége inkább keseregni kellene).
Azonban ezt a helyzetet nem lehet ennyivel megúszni. Hiszen az öregségi nyugdíjkorhatár fokozatos emelése és a korengedményes nyugdíjazás rendszerének kivezetése mellett a kormány szűkíteni igyekszik a korkedvezményes nyugdíjazás lehetőségét is.

Adódik a kérdés.

Miként gondolkodik a Társaság menedzsmentje az időskorú munkavállalók foglalkoztatásáról? Valóban megválaszolatlanul hagyja az arra a helyzetre vonatkozó választ, hogy rendben lévő, ha egy 64 éves kocsivizsgáló vizsgálja Fradiban a vonatokat? Vagy az, hogy egy 64 éves hölgy rója a kilométereket a bagikövön?
Amennyiben Makk Marcinak érzi magát, miért is ne?!
Nézzük meg a számok tükrében, erre mekkora esély lehet?!

A MÁV Zrt. Egészség-,  Biztonság- és Környezetvédelmi Főosztálya 2010. évben 1500 vasutas egészségi állapotát vizsgálta.
A megállapítások tragikusak.

Vérnyomás     
1138 fő (76%) normál érték   
336 fő (24%) kóros    

Vércukor
1240 fő (83%) normál érték
264 fő (17%) kóros

Vérzsír      
607 fő (40%) normál érték     
897 fő (60%) kóros    

Testsúly
831 fő (56%) normál érték
673 fő (44%) kóros

Májenzim (1183 vizsgált személy)  
855 fő (72%) normál érték   
328 fő (28%) kóros    

Mozgásszervi állapot
772 fő (66%) normál érték
441 fő (34%) kóros

Amennyiben a fenti adatokhoz hozzátesszük, hogy a vizsgált vasutasok különböző korosztályokból kerültek ki, nem nehéz azt megjósolni, hogy amennyiben a vizsgálatok kizárólag az idősebb réteget érintenék, úgy még kedvezőtlenebb adatok tárulnának elénk.

Jelenleg a helyzet még nem feszítő: az 51-53-ban születettek közül sokan részt vettek/vesznek valamilyen programban, aminek a vége a békés nyugdíjas évek megkezdése. Viszont legkésőbb 2-3 év múlva erre a helyzetre reagálnia kell a Társaságnak. Illetve egyfajta üzenetet már most közvetítenie kellene az 1953 után születettek felé. Persze, csak akkor, ha nem arra vár, hogy a foglalkozás-egészségügyi orvos (üzemorvos) egy időszakos vagy eseti vizsgálat során felderítse a fentiekkel megegyező vagy hasonló kóros tünetet, elváltozást, ami alapján már - a társadalmi felelősségvállalás és a szociálisan érzékeny, gondoskodó RCH égisze alatt- kiebrudalható a több évtizedes szolgálati múlttal rendelkező vasutas a cargos munkavállalók sorából, és úgy általában véve a munka világából.
Hatvanegynéhány évesen az újbóli elhelyezkedésre annyi esélye lesz, mint hógolyónak a pokolban….esetleg marad a „közmuki” program. Na, kösz!

Szóval - többek közt - ez a baja a szakszervezeteknek. Miközben tisztában vagyok azzal, hogy: „Ügyfeleink jogos elvárása az, hogy…”, aközben azt is tudom, mi azoknak a munkavállalóknak a jogos elvárása, akik évtizedeket húztak le a vasúton, hivatásuknak tekintve a vasút szolgálatát.

Egyebekben figyelmébe ajánlom a szerzőpárosnak, hogy a VDSzSz Szolidaritás mindig körültekintően járt el az egyes sztrájkok meghirdetése/megtartása során.
2008-2010 között, a MÁV-nál megfogalmazott követeléseink érvényre juttatása érdekében indított sztrájkjainkba nem vontuk be a Cargo-t, pedig voltak olyan pályavasutas tagjaink, akik kifejezetten ragaszkodtak ehhez. Ezt a gesztust a Cargo akkori elnök-vezérigazgatója több alkalommal is szakszervezetünk elnökéhez írt levélben köszönte meg.

Mindig voltak olyan politikai döntések, amelyek a társadalom bizonyos csoportjaira kedvezőtlenül hatottak. Amennyiben egy ilyen döntés ellen az érintett csoport protestálni akar, úgy vagy megpróbál első lépésként „észérveket” felhozni és ezzel a jogalkotókat jobb belátásra bírni, vagy demonstráció keretében az utcára menve ad hangot elégedetlenségének – erre hazánkban fittyet hánynak, a politikai kultúra nincs olyan szinten, hogy ezt figyelembe vegye. Vagy marad a sztrájk eszköze. Ezt pedig csak az adott munkáltatónál (legyen az gazdasági társaság, közintézmény, stb.) lehet megtenni.
Visszatérve egy gondolat elejéig írásom első feléhez, a 2007. novemberében az egészségbiztosítás reformja (privatizációja) elleni tiltakozásként szervezett országos sztrájk, és az azt követő Kossuth téri tüntetés elérte kitűzött célját, a törvényjavaslatot visszavonták. Felvethető a kérdés, mennyi ráhatása volt a vasútvállalatoknak, vagy pl. a győri RÁBÁ-nak az egészségügy átalakítására. Persze, hogy semmi. Mégis, a gazdasági társaságoknál megtartott sztrájkokkal (kiegészítve egyéb tiltakozó akciókkal) lehetett meghátrálásra bírni a kormányzatot.

Természetesen egy sztrájk, akár nemzetgazdasági szempontból, akár az adott foglalkoztató szervezet szempontjából nem egy elviselhető állapot. Azonban amikor a reálbér-színvonal a válság kezdete óta drámaian csökken, foglalkoztatási gondok nehezítik a mindennapokat, és mindemellett még a szociális háló is egyre ritkább szövésű – nos, ilyen esetekben a munkavállalók időről időre benyújtják a számlát.

Ez történelmi tanulság.

Mózes Tibor