A reggel egyébként kiváló időpont az írásra, az alkotásra. Kurt Vonnegut például fél hatkor kelt, 8-ig írt, otthon megreggelizett, majd délelőtt 10-ig ismét folytatta a munkát. Ernest Hemingway is hajnalban alkotott: valahányszor egy könyvön dolgozott, mindennap pirkadat után kezdett írni, mert ilyenkor senki nem zavarta, hűs volt, az írás pedig felmelegítette.

Nem ismerjük András munkamódszerét, csak döbbenetes eredményét tapasztaljuk: műfajokon átívelő életműve egy parancskönyvi rendelettel kezdődött, amit csak az avatatlan szemlélők és a rosszakarói nem neveznének szépirodalmi alkotásnak, az alapok, a stílusjegyek tagadhatatlanul látszanak. Ez több mint egy író első szárnypróbálgatása. Akarta és lett.

A többség esetében azonban az első alkotás – nevezzük így – általában a fiók mélyén landol, és csak az ismert író halála utáni évtizedekben bukkan elő padlások rejtett zugaiból, örökösök találnak rá a nagynéni hagyatékában a kicsorbult fülű éjjeliedény mellett. A vasutasoknak azonban hatalmas szerencséje van, nem kellett ennyit várniuk, mint mondjuk egy Márai esetében: András ugyanis megosztotta írását több ezer kedves munkatársával.

És milyen jól tette: várt egy picit, nem hagyta, hogy a parancskönyvi rendelkezés száraz klímája belefülledjen a fejébe, hagyta csitulni a vasutasok ujjongását, amivel művét fogadták. Mást, többet akart. Nagy dobásra készült. Így is lett: némi vajúdás után megszületett a szívhez szóló, lírai bongású augusztusi hírlevél – egyenesen Csépke Andrástól. Ez azonban csak a felszín, sokkal többről van itt szó.

De miért ír az író? A már említett Hemingway a kedvessel való szerelmeskedéshez hasonlítja az írás folyamatát: amikor aznapra abbahagyod, kiürülsz – de ez igazából sosem üresség, hanem töltekezés. ”A várakozást a másnapra, azt nehéz kibírni” – vallotta az amerikai író. Ahány író, annyiféle töltekezés, Andrásra például két kedves munkatársa kirúgása hathatott inspirálóan.

Az mindenesetre elsőre is látszik, hogy a szerényen csak augusztusi hírlevél címet viselő művel nagyon sok mondandóját kívánta megosztani olvasóival. Ha a jogszabályok, utasítások nem is, az A/4-es papírlap mérete mindenképp korlátot szabott neki. Márpedig nem szereti, ha korlátozzák – egyébként minden valamirevaló író így lehet ezzel. A szerző azonban írás közben alárendelődik művének, ez nem vitás, ami az aláírásban is tetten érhető: András neve szinte elbújik a jobb alsó csücsökben, mintha ott sem lenne, így hirdetve, hogy nem ő maga a fontos, hanem mindaz, ami fölötte van. Mármint a papíron.

Nehéz elképzelni azt az erősen ihletett pillanatot, amikor ő és a fehér papírlap megkezdte duettjét. Az író alighanem erősen koncentrált, olyannyira, hogy már szemüvege volt kénytelen zavarában pislogni András átható tekintete láttán: egy üres, fehér lap végtelenszámú lehetőséget hordoz magában. Hogy végül mi lesz belőle, az nagymértékben azon múlik, hogy a szerző mit ír rá. Lehet egy újabb parancskönyvi rendelkezés, de főhősünk érezte, hogy ennél több kell. Sokkal több. És egyszer csak meglett: olyan játszi könnyedséggel, ahogy a szakaszolókés pattan a helyére egy V43-as mozdony tetején. Záródott az áramkör, Andrást most már elválaszthatatlanul magába zárta a szépirodalom, átjárta a nagy elődök zsongása. Mint például Örkény. Igen, az abszurdban akart kiteljesedni. Az abszurdban, ami a valóság egyes elemeit elegyíti a groteszkkel. Hiszen az augusztusi hírlevélben is megtalálhatóak a valóság egyes elemei, „elég csak a fedélzeti utastájékoztatást, a vonatinfó alkalmazást, a mozdonyvezetők hatékonyságjavítását és az új jegyértékesítő rendszert említeni”. Eddig nem több, mint egy tájleírás, a bukéját, az abszurditását az adja, hogy a szerző ezeket érdemi fejlesztésnek nevezi. Zseniális húzás. Ez egyébként a műfaj zsenialitása: elhitetni az olvasóval, hogy az írás a valóságról szól, majd egyszer csak megjelenik egy zavaró elem, ami felkelti a befogadó gyanakvását. Ez már az abszurd, mégpedig a legmagasabb szinten elűzve.

A műfajra jellemzően András a novella – hiszen az augusztusi hírlevél annak tekinthető, rövidsége ellenére is teljes értékű írás – végére hagyja az egyértelmű bizonyosságot, a “csattanót”, amivel végképp intravénásan is tapinthatóvá válik a groteszk. “Fogjunk össze (…)” – tartogatja írása végére. Összefogni a Denevérember filmekből ismert Jokerrel – korszakos gondolat, András ezen a ponton örkényi magaslatokra tör:

A kivégzés a kölcsönös egyetértés és bizalom jegyében folyt le, kisszámú meghívott előtt.

 

Mint a Megváltó beesési szögének, András esetében is kell, hogy legyen folytatása az Augusztusi hírlevél c. novellának, hiszen a groteszk óda még hátravan írói munkásságából. Reméljük, nem váratja meg túl sokáig kedves munkatársait, a vasutasokat. Ahogy abban is bízunk, hogy műveit rövidesen személyesen, esetleg megzenésítve adja elő, ahogy egykor Nero, a római császár tette. Csak vigyázat: nehogy úgy járjon valaki, mint Vespasianus, aki Nero kíséretének kedvelt tagjaként 66-ban Achaeában azért vált kegyvesztetté, mert a császár éneke közben elaludt…

Huszta Krisztián

Emlékeztetőül az Augusztusi hírlevél:

"Kedves Munkatársaim!

A nyár végéhez közeledünk, megünnepeltük a Vasutasnapot, a vasutasokat, különös tekintettel a szolgálatuk és teljesítményük alapján elismerésben részesült munkatársakat. Ők idén több mint százan voltak, ezúton is tisztelettel gratulálok nekik, köszönöm a kiemelkedő munkájukat.

Amikor a MÁV-Start-ról beszélünk, természetesnek vesszük a megfogalmazást, hogy a MÁV-START a MÁV-csoport arca, hiszen az utas a mi kollégáinkkal találkozik miközben igénybe veszi szolgáltatásainkat. Mindemellett munkatársaink ugyanúgy természetesnek veszik, hogy egy jól szervezett vállalatcsoport 38 ezer munkatársa mögöttük segíti, támogatja tevékenységüket. Erre a háttérre nagy szükségünk van, hiszen a feladat óriási és roppant felelősséggel terhelt. Nagy szükségünk van erre a támogatásra, összefogásra, ha a szolgáltatási színvonalunkra gondolunk, hiszen pontosan tudjuk, számos területen fejlesztenünk, fejlődnünk kell. A vállalatcsoport vezetése az elmúlt négy évben stabilizálta a vállalatcsoport gazdálkodását, megteremtve annak alapjait, hogy mi, vasutasok végre a vasúttal, az utassal, a szolgáltatási színvonal javításával foglalkozzunk. Saját forrásainkból számos területünkön érdemi fejlesztéseket tudtunk végrehajtani, elég csak a fedélzeti utastájékoztatást, a vonatinfó alkalmazást, a mozdonyvezetők hatékonyságjavítását és az új jegyértékesítő rendszert említeni. Közel ötszáz kocsi belső utasterét újítottuk fel, megkezdődött a CAF-flotta korszerűsítése, és üzembe állítottuk a saját fejlesztésű IC+ kocsi két prototípusát is. Vállalatunk lehetőségei sajnos erősen korlátozottak, így érdemi fejlesztésekre kormányzati támogatás nélkül aligha lennénk képesek. A kormányzat támogatása azonban EU-s források formájában időben megérkezett. Sorra újulnak meg az állomások, vasútvonalak, biztosítva ezzel a kényelmesebb utaskiszolgálást, a magasabb menetrendszerűséget, és a jobb eljutási időket. Ugyanezen forrásokból tudjuk az év végére 120-ra növelni a motorvonat-flottánkat, és hamarosan elindítani a nagykapacitású motorvonat-beszerzést, valamint megkezdeni 100 db IC+ kocsi sorozatgyártását Szolnokon.
Költhetünk mi 100 milliárdokat fejlesztésekre, azonban ahhoz, hogy ezt a hatalmas rendszert képesek legyünk jó minőségben, és főként biztonságosan működtetni, a szakmájukat jól ismerő és szerető, önmagukban hinni tudó munkatársakra, igazi vasutasokra van szükségünk. Az elmúlt időszakban sajnos a szükségesnél kevesebb figyelem jutott a munkatársaink megbecsülésére, a szükséges utánpótlás biztosítására. Számos munkatársunk érezhette azt, hogy magára maradt a problémáival, holott a vasutas tradíciók éppen az ellenkezőjére tanítottak bennünket. Itt az ideje, hogy ezen változtassunk! Fogjunk össze, és adjuk vissza a vasutas szakmák megbecsülését, amely első lépés a vasút társadalmi elismertségének visszaállításához. Ha a 2016-ban indított programokra gondolok, például a békéscsabai teljesítménybérezési vagy a járműkarbantartással foglalkozók többletképesítését elismerő rendszerre, továbbá a jegyvizsgálói bérreformra – akkor kijelenthetem, hogy a vállalatunk vezetése a munkát elkezdte – akár négyezer munkatársunk is érezheti ennek pozitív hozadékát a mindennapokban, de az Önök támogatása nélkül nem fog sikerre vezetni. Kérek mindenkit, hogy az évtizedes szakmai tapasztalatával segítse a vállalat vezetését ezen célok elérésében! Meggyőződésem, hogy a kiemelkedő teljesítményük nélkül ma nem lehetnénk büszkék az eredményeinkre, és nem bízhatnánk a magyar vasút szebb jövőjében sem.

Csépke András vezérigazgató"